Üdvözöljük az Újpesti Zsidó Hitközség honlapján!

Rabbi: Szerdócz J. Ervin

Spinoza szerint: „Az ember nem születik szabadnak, az ember azzá teszi magát.”
Az ember önmegvalósulásához genetikai adottságai, adott helyzetben való helytállása, valamint a körülmények és lehetőségek meghatározók. Corneliu Baba a XX. század nagy román filozófus-festője mondta: „Járod az utad, gyakran fel sem figyelsz ki és mi megy el melletted. Van, hogy ha visszanéznél, magad mögött még láthatnád elszalasztott királyságodnak hamvadó palástját.” Karl Jaspers filozófus felfigyel arra, hogy történelem ciklikusan produkál olyan szerencsés körülményeket, amelyek pozitív szellemi, anyagi, adottságai, lehetőségei, körülményei az adott kort „tengelykorszakká” teszik. Ha ez igaz és elfogadott a történelem távlatában, igaz és tapasztalható a személyes sors dimenziójában is.

Tengelykorszakaim szerencsés, személyes találkozások voltak, amelyek által utam egy más útba torkolló minőségi változást hozott. Sorsom töredező, bizonytalan, szellemi értékeim útja új értékekkel lettek kikövezve, mint utóbb kiderült „örök értékekkel”. Persze úgy, ahogy köztudottan mindennek oka van, úgy minden ok következménye felteszi a maga gyakran megválaszolhatatlan kérdéseit.

1990. május 28-án jöttünk családommal Magyarországra. Miután rendeződtek a munkalehetőségek és a lakás is megoldódott, az akkor indított Wesselényi utcai Amerikai Alapítványi Iskolába mentünk két lányunkat beíratni. Szeptemberben az első osztályfőnöki órán véletlenül egy tőlem fiatalabb úr mellé ültem. Bemutatkozás után megkérdezte, hogy amelyik zsinagógába járok. Mondtam a még nem irodalmi magyar kiejtésemmel és kifejezésemmel, hogy „...épp zsinagógát keresek.” „Gyere hozzám a Bethlen térre!” volt az ajánlat.

Megtudtam, hogy akivel beszéltem, ő Deutsch Róbert főrabbi. A „tengely korszakaim” első állomása volt, a Stefan Zweigi „csillagperc” szerencsés pillanata. Nos azóta „Bethlen téris” lettem. Deutsch főrabbi, a maga soha nem hivalkodó külsejével, sajátos beszédével, szerénységével, az „átlagosból” akkor szublimálódik metafizikai minőséggé, amikor odaáll az imaállvány elé. Az omednél a rabbi az örök és időtlen a dimenziójával érzékelteti a jelenlevőkkel mit jelent: „beszélni Istennel”. A Bethlen tér és a rabbi elkötelezettsége tanított meg imádkozni. 1990 óta minden napom ott a Bethlen téri zsinagógában és vele a rabbival kezdődik.

Sorsom szakmabeli alakulása a Benjámin Óvodába vezetett, ahol gondnokként dolgoztam 10 évet. 1998-ban, egy óvónő Faházi Andrea behívott az udvarról, ahol járdát sepertem. Kért hogy gépeljek neki le egy egyetemi jelentkezési lapot. A kérést teljesítve megtudtam, hogy az ORZSE Rabbi Képző Szeminárium (azóta Egyetem) Művelődéstörténeti szakot indít. Kérdeztem, nincsen még egy jelentkezési lapja? Volt, kitöltöttem és Andrea a sajátjával bevitte az enyémet is. Felvettek.

Nem kerülhető meg a szerencsés körülmény, hogy a Benjamin Óvoda vezetője, Rádiné Somosi Éva megengedte, hogy hétfőn és kedd délelőtt hiányozhattam munkahelyemről, azzal a feltétellel, hogy feladataimat munkaidőn kívül elvégzem. Örökre hálás vagyok ezért Évának!

Az Egyetem óriási kihívás volt, rosszul helytelenül, akcentussal beszéltem magyarul. Magyarul nem írtam és azóta sem „szoktam” meg a helyesírást. Ezek mind hátrányt jelentettek. A „ha rövid a lábad told meg egy lépéssel” elve alapján a hátrányból előny lett amit a bizonyítási kényszer mozgatott. Óriási energiával dobtam be magam a stúdiumokba. Rövidesen azonban a csillagperc eufóriájából, majdnem „csillaghullás” lett. Lichtman Tamás professzor, tanszékvezető kihívott egy előadásról azzal, hogy „Tudja, Szerdócz úr, a szak posztgraduális egyetemi képzés, amire csak azok jelentkezhettek, akik eleve egyetemi vagy főiskolai diplomával rendelkeznek. Ön fogtechnikus, aminek bemutatott diplomáját, nem tudjuk elfogadni főiskolának. A magyar törvények alapján a diplomája szakmunkásnak felel meg. De felajánlok egy alternatívát: iratkozzon be az egyetem Liturgia történeti és előadói szakára. Ha elvégzi tanszékvezetői jogomnál elfogadom első diplomának és tanulhat tovább! Megelőlegezem bizalmammal.
Mind a két szakot Summa cum laude eredménnyel végeztem.

Tengelykorszak következő és egyben legmeghatározóbb állomása, volt, hogy egy folyosói találkozáskor, valószínűleg Liturgia tanáraim: Fóti Marci bácsi - legyen emlékén áldás - és Doff Imre ajánlására megszólított az egyetem rektora dr. Schőner Alfréd: „Szerdócz! Hallom, hogy van hangja és hallása! Nem lenne kedve beiratkozni a kántor szakra?” ... Volt! Rövidesen az első év elvégzése után kineveztek Délpest Soroksár, Erzsébet, Csepel körzet akkor alakult zsinagógájába „sac-mac” nak, ami mindenest jelent. Kántor, rabbi helyettes, tanító.

A művelődéstörténeti szak elvégzésével egy időben, felmerült annak lehetősége, hogy az egyetem ajánlatára felvegyenek tudományos munkatársnak a MTA filozófiai osztályára. Ambicionált az is, hogy beiratkozzak a Rabbi képző doktoriskolájára is. Mindkettőhöz az egyetem rektori tanácsa engedélye kellett. Két volt tanárom, ellenem szavazott azzal az indokkal, hogy nem beszélek helyesen magyarul, és nem ismerem a magyar helyesírást. Egy világ omlott össze bennem. Olyan dühöt és ellenszenvet éreztem irántuk, hogy nem ismertem magamra. Pedig Ők adták tengelykorszakom legmeghatározóbb impulzusát. Ugyanis Ők ketten ellenem ketten pedig mellettem szavaztak. A mérleg nyelve a Rektor volt. A Rektor kimondta a verdiktet: „Ellene szavazok”. Másnap sírva mentem a Doktori Iskola vezetőjéhez, kedves filozófia tanáromhoz dr. Staller Tamáshoz: „Mondja Tanár Úr: hogy tehették ezt velem?” Staller tanár úr a maga „huncut aszkétikus, filozófus attitűdjével” annyit mondott: „Van egy jó hírem, de ezt a Rektor személyesen akarja elmondani.” Elkísért és a Schőner rabbi mondta a „jó hírt” ami számomra életem legabszurdabb, ugyanakkor legfontosabb, leghihetetlenebb s legmeghatározóbb mondata volt:
„Szerdócz! Azért döntöttem így mert, meggyőződésem: magából rabbi lehet!”
„Drága Rektor úr” fakadtam ki elkeseredettségemben! „Ön engem túlértékel! Én 52 éves vagyok. Hallott már Ön valakiről, aki rabbi képzős lesz 52 évesen? Hogy vehetem fel a versenyt annyi számomra ismeretlen tárgyal és hogyan vizsgázom együtt huszonéves hallgatókkal, tanároknál, akik fiaim lehetnének? Meddig tarthat még szellemi frissességem? Hogy bírom energiával? Mit mond a feleségem, aki alig várta, hogy befejezzem, hogy megint barátok lehessünk, hogy minden házi munkát és minden mást közösen végezzünk? Hogyan bújhatok el előle tanulmányaimba, hogyan hagyhatom továbbra is egyedül?”
A Rektor a szemembe nézett és tegezve, nyomatékosan mondta: „MEG-TU-DOD CSI-NÁL-NI”.
Életemben először, letöröltem a zakóm ujjával a bizonytalanság rémületének izzadságát homlokomról. Nem kértem gondolkozási időt. Bénán, engedve a tehetetlenség átláthatatlan, megmagyarázhatatlan ösztönének : „Ha így teszik gondolni...? Ha így teszik hinni: rendben van megpróbálom!”


Az elöljáróság tagjai:


Dr. Balog Pál, Engel Ferencné, Fodor Tamás, Gubics László, Hátszegi Gábor, Krammer Péter, Máté György, Memon Katalin, Pólya György, Révné Lukács Ágnes, Rosner László dr., Salgó István, Schwarcz Imre, Somos András dr., Tamás Péter, Tóth Andrea.

Ügyintéző: Braun Katalin

Máté György (elnök)

8 éve vagyok a körzet elnöke.
Nagyon kedves, barátságos, családias kis közösségünk van.
Jó ide lejönni, ima előtt egy kicsit beszélgetni a világ dolgairól.

Dr. Somos András

1939. II. 14-én születtem Budapesten. Születésem óta Újpesten élek.
Amint ismeretes, Újpestről kb. 16.000 zsidó vallású embert deportáltak. A mi családunk azon kivételes helyzetbe került, hogy a legközelebbi rokonaim közül mindenki átélte a vészkorszakot. Édesapám munkaszolgálatos volt és édesanyám pedig budapesti gettóban. Mivel apai nagyapám - aki szintén Újpesten élt - az első világháborúban elveszítette a két lábát honvédként és magas állami kitüntetést kapott, így "kivételezettnek" minősült. Az Újpestről történő deportálások időszakában magához vett és mivel feljelentést ebben az ügyben a szomszédok nem tettek, így én is megmenekültem.

Édesanyám és édesapám is szerencsésen visszatért Újpestre a felszabadulást követően. Édesapám ügyvédként tevékenykedett. Általános iskolai tanulmányaimat követően (melyből két évet az Újpesti Venetiáner utcai zsidó általános iskolában töltöttem) a Könyves Kálmán Gimnáziumban érettségiztem, majd az ELTE jogi karát végeztem el. Ügyvédjelöltként már Újpesten alkalmaztak és 1965-től kezdődően, mint ügyvéd folytattam tevékenységemet. Először a 41. sz. Ügyvédi Munkaközösségben ügyvédként, majd annak vezetőjeként, 1995-től a Somos és Társai Ügyvédi Irodában, majd egyéni ügyvédként folytattam a praxisomat és jelenleg is ebben a státuszban dolgozom.
A Budapesti Ügyvédi Kamarának titkára, majd később több cikluson keresztül elnökhelyettese voltam. 2004-től 2010-ig a Budapesti Ügyvédi Kamara főtitkárává választottak.
Jelenleg a Budapesti Ügyvédi Kamara továbbképzési biztosa vagyok.

Fiatal korom óta részt vettem Újpest társadalmi életében. Alapító tagja voltam a jelenleg Újpesti Közművelődési Kör néven működő civilszervezetnek. Tagja vagyok az UTE Elnökségének. Tanítottam az ELTE jogi karán, melynek elismeréseként az ELTE "pro facultate" kitüntetésben részesített.
Számos szakmai elismerést kaptam. Ezek közül kiemelném a Magyar Ügyvédi Kamara által adományozott "Ügyvédségért" kitüntetést, valamint a Budapesti Ügyvédi Kamara által nekem ítélt "Eötvös" díjat.
Állami kitüntetésként a Magyar Köztársaság Lovagkeresztje érdemérmét kaptam meg.

Házastársam grafikus művész. Fiúgyermekem ügyvéd, míg lányom reklámgrafikus.

Felkérésre vállaltam, majd választottak meg az Újpesti Zsidóhitközség előljáróságának tagjává. Készséggel vállaltam ezt a feladatot, mivel Újpest hagyományaiból is adódóan is lényegesnek tartom, hogy a Holokaust pusztításának következményei miatt rendkívül kisszámú zsidó közösség fennmaradjon, és lehetőségeihez képest járuljon hozzá ahhoz, hogy Újpest fejlődjön, erősödjön és fennmaradjon az a lokálpatrióta szellem, ami ezt a városrészt mindig jellemezte.

Az Újpesti Önkormányzat egyhangú szavazatával választott Újpest Díszpolgárává.

Tóth Andrea

1979. június 2-án születtem. Egy fiúgyermek és egy kislány édesanyja vagyok.
15 éve szociális, ezen belül az idősellátás területén dolgozom.
Jelenleg gyeden vagyok, és mellette önkéntes segítőként is tevékenykedem anonim tanácsadás keretében, ahol lehetőségem van emberi sorsokat egy rövid úton elkísérni, az ember emberrel történő kommunikáció mélyebben megismerni, fejleszteni, problémák megoldásához hozzásegíteni azokat az embereket, akik megtisztelnek a bizalmukkal és hozzám fordulnak. Szabadidőmben szeretek olvasni, tanulni.
2012. őszétől az Országos Rabbiképző - Zsidó Egyetem zsidó felekezeti szociális munkás szakán folytatom a tanulmányaimat.
2009. áprilisában kerültem a közösséghez. Kezdettől fogva megfogott a családias légkör, a baráti hangulat, a vendégszeretet, amelyet a mai napig is minden alkalommal megtapasztalhatok.
Nagyon kedves barátnőmmel, Kövesdi Andreával közösen elkészítettük a körzet honlapját, ami még nem teljes, folyamatosan dolgozunk azon, hogy minél több információt megoszthassunk a hozzánk látogatókkal és reméljük, hogy a honlap létrehozásával egy picit közelebb kerülhetünk mindazokhoz, akik kíváncsiak ránk, akár a múltunkra, jelenünkre és akikkel majd együtt építhetjük a jövőnket.